Ha azt mondom, hogy majdnem a miniszterelnök jobb keze voltam a Parlamentben, egyrészt nem hiszed el, másrészt rögtön le is lőttem a poént.

 Néha az az érzésem, hogy az élet bakugrásokban vonul át rajtunk, és furcsa, cikk-cakkos történeteket ír, csak hogy észben tartassa: bármi megtörténhet. Nézd csak meg a Forest Gumpot! Megtörténhet? Dehogy! Megtörténhet? – kérdezem újból. Az ég szerelmére, hát persze, bármi megtörténhet!

 Bejutottam már jó néhány helyre, amiről el sem tudtam volna képzelni, hogy bejuthatok, de gyakrabban előfordult, hogy tudtam, hogy be fogok jutni, még ha a józan ész semmi esélyt nem is látott erre. Én ilyen bejutós vagyok. 1987, Warnemünde, tombol a kelet-német szocializmus, és én ennél közelebb nem voltam még a titokzatos Nyugathoz. Hosszan néztem a Dániába tartó komphajót. Pénzem sosem lesz rá, kék útlevelet sosem kapok, a szocializmusnak pedig sosem lesz vége. 2007-ben elmeséltem ezt Mikinek, a legkülönlegesebb pécsi fodrásznak, aki sofőrnek magával vitt Koppenhágába, majd belesóhajtottam a Keleti-Tenger levegőjébe a korlátnak támaszkodva.

 Ez csak egy példa volt, elkalandoztam, elnézést. Untatlak?

 Na, rettenetesen rejtélyes telefont kaptam a casting-cégemtől, hogy holnap reggel kilenckor meg tudok-e jelenni valahol öltönyben. Valahol Budapesten, de nem mondhatják meg, hogy hol. „Meg, persze.” Arra gondoltam, az albán szervkereskedők nem igényelnének öltönyt. „De mégis, mégis…?” „Hát… kiválasztották a kezemet. Egy elég fontos ember kézdublőre lennél. De majd reggel nyolckor mondom a továbbiakat.”

 Meg lett adva, hogy a Parlament adott nevű folyosóján várakozzam, majd szólít a stáb valamelyik tagja. Két választási forduló között voltunk – utoljára volt két választási forduló -, és a képviselőjelöltek is be lettek rendelve, hogy propagálják magukat, a programjukat és/vagy a leendő miniszterelnököt. Nagyon nagy tétje ekkor már nem volt, lavinaként zúdultak rá a Parlamentre. Érződött a nyolc év utáni megkönnyebbülés, fényesek voltak a homlokok, pirosak az orcák, szívélyesen üdvözölték egymást, a nagy kavarodásban engem is. Ki tudja? Nem lehet ismerni minden új arcot, lehet, hogy Sátoraljaújhely küldötte vagyok. Néhányan le is kezeltek velem. „Szervusz!” „Szervusz!” Egy-két oldalra, fokhegyről kidobott szó is elhangzott az újonnan bekerült pártról, hogy mente van, zakó nincs, de még nyakkendő sem. Hát, milyen világ ez!?

 Közben hívtam Gizit, „Gizi, nem hiszed el, hol vagyok, de látom a munkahelyedet….Te, látom a Tokaji borozót is a Magyar Parlament ablakából, munka után nem iszunk meg egy fröccsöt?” Aztán Gizi mégiscsak elhitte, röhögött is. Elképzelt az szép ruhámban az új komédiában.

 Aztán a jobb vállam fölött lefilmezték a jobb kezemet, benne egy „Nemzeti” szóval kezdődő felirattal ellátott mappával. Talán „…Együttműködés Nyilatkozata” volt a folytatás? Én ott pironkodtam II. Rákóczi Ferenc portréja alatt, és néztem a színezett üvegeken beszűrődő, még nem látott, különös, új fényeket. Ekkor már késő volt, a képviselők elszeleltek. A „gyártás”-tól még borítékban megkaptam a fizetésem: egy lilás papírlapot Szent István képével. Semmi aláírás, semmi számla. Azután kijutottam onnan, ahova véletlenül be. Később a Tokajiban az öltönyöm ujja leragadt az asztalra.